Kicsit késve írom az utolsó bejegyzést, mert
1.: Welcome in Hungary, azaz 3 hétig nem volt netünk!!!
2.: Semmire nincs időm... (és ezzel el is árultam azt a titkot, hogy a blog írás számomra befejeződött :(, tényleg nincs rá időm, sorry!)
Na de lássuk a finálét:
Szombaton, december 18-n reggel 3/4 9-kor indultunk Misiéktől a reptérre. Ja, hogy ne legyen egyszerű, előző nap Misi is benyelte a hányós, fosós betegséget, természetesen lázzal együtt, így péntek este még Barnabás tett néhány sikertelen kísérletet arra, hogy szerezzen valaki fuvarost, aki őt és a csomagokat ki tudná vinni a reptérre (mert, ugye, Sárikát és engem Alexandra vitt ki), de senki nem volt szabad. Így Misi korán ágyba lett parancsolva Alexandra által :), plusz adtunk neki még az én orvosságaimból, amit a hányás, fosásra kaptam, és ezek használtak. Másnap már kutya baja sem volt. Talán jobb is volt ez így, mert más esetben, szerintem, nem kicsit leittasodtak volna Barnabással a nagy búcsúzkodás közepette. Így apa megúszta az utat másnaposság nélkül! :)
Szóval reggel megindult a menet Kansas City reptérre. Bő 3 órát számoltunk a becsekkolásra, mivel rengeteg csomagunk volt, és látva Pécsváradyék esetét, biztosra mentünk. Nekünk hála égnek semmi gubanc nem volt. Apa karácsonyra kapott hal mérlege is pontosnak bizonyult, mert egyik csomagunk sem volt túlsúlyos!
Idővel nagyon jól álltunk ezért Alexandráékkal beültünk egy búcsú kávézásra a Starbucks-ba. Ez volt a 2. és utolsó alkalom, hogy ebbe a kávézó láncba mentem, nem csak amiatt, hogy itthon nincs ilyen, ha lenne sem mennék. Borzasztó a kávéjuk! De az Amcsik oda vannak érte. Hát igyák csak!
Igazából semmi különös érzés nem keringett bennem az utazással és a búcsúzással kapcsolatban. Ám amikor eljött a becsekkolás ideje és el kellett búcsúzni Alexandrától, na akkor jött a bőgés! :) A pasiknak meg a röhögés. Persze rajtunk... Húúú, tényleg nagyon rossz volt elválni tőlük! Bőgve mentem végig a biztonsági vizsgálaton is. :)
Aztán a jól ismert várakozás. Rajtunk kívül még másik 2 külföldi is várakozott abban a terminálban.
Sárika tök jól el volt. Rohangált össze-vissza, mindenkihez odament, haverkodott.
A gépünk Washingtonba időben indult és időben is érkezett. Semmi különös nem volt az út alatt. Hacsak nem annyi, hogy megtudtam, hogy nem csak 40 percünk, hanem 1 óra 20 percünk van az átszállásra! Ez jól jött, mert elfelejtettünk szendvicseket csomagolni az útra és a Kansas-i reptéren nagyon szegényes a kínálat. Ja, csak a gépen tudtuk meg, hogy melyik terminálba megy és honnan indul a gépünk, de egyrészt közel is volt a kettő egymáshoz, másrészt volt bőven időnk, így ez sem volt gond. Washingtonban megebédeltünk a reptéren, majd elkezdődött a beszállás. Hála égnek a mi kategóriánkban a gyerekesekkel kezdték, így elég hamar felmehettünk a gépre. Most a bal oldali ablak melletti sorban volt a helyünk, egész közel a WC-khez. De ez most jobb gép volt, mint amivel jöttünk, mert ezen minden ülés hátulján volt egy kis monitor és ezen lehetett mozizni. Volt egy csomó csatorna, mindenki ki tudta választani a magának valót. Ugye Sárika nem sokat aludt, ezért már alig vártam, hogy felszálljunk és elaludjon, mivel a mi időnk szerint hajnal 1-kor fogunk landolni Frankfurtban. A vacsora után le is kapcsolták a villanyokat, de Sárika nagyon izgatott volt még így is, gondoltam mozizunk egy kicsit, hátha attól bealszik. Aha! Pont az Oroszlánkirályt vetítették a mese csatornán. Sárika roppant boldogan sorolta az általa ismert állatok nevét. Persze ezt hangosan kacagva, kiabálva. Hát a környékünkön senki nem tudott aludni... :) De ő sem. Már végignéztük a mesét és még mindig pörgött. Utána azért már elfáradt és próbált aludni, de szegénykém nem nagyon tudott. Kb. 20 percenként felkelt. Így én semmit nem aludtam. Frankfurtba 40 perccel előbb érkeztünk. Hurrá! +40 perc várakozás a meglévő 5 órához! :)
Na Frankfurtban ismét nem csalódtunk! Senki nem tudott semmit, sehol semmi info a mi gépünkről. Aztán végre nagy nehezen kaptunk segítséget, hogy melyik terminálból, hányas kaputól indul majd a Budapesti gép. Mihelyst megérkezett a személyzet, el is kértük a jegyeinket és mondták, hogy igen, innen indul a gép! Le is telepedtünk oda. Ettünk, ittunk arany árban, majd Sárika bealudt. Illetve beájult. Szegénykém nagyon fáradt volt már.
Az idő közeledtével az kicsit gyanús volt, hogy nincs egy magyar sem körülöttünk. Mondtam is a Barnabásnak, hogy menjen már oda személyzethez és kérdezze meg őket, vagy nézze meg az információs táblát, hogy tutira innen indul a gépünk? Persze, hogy nem! Az volt a szerencse, hogy még volt időnk, illetve, hogy csak 3 kapuval arrébb kellett mennünk. Átcuccolás. Sárika fel sem ébredt. Na itt már tele volt magyarral a várakozó. Persze itt már volt egy kis csúszás, mert a gépünk késve érkezett, így késve is indultunk (csak 20 percet késtünk). Haza felé én is és Sárika is aludtunk.
Ferihegyen, azaz, a Liszt Ferenc reptéren, csodák csodájára minden csomagunk épségben megvolt! Kisebb fogadóbizottság jött elénk: Anyu, sógornőm (Annamária) és Fannika, Maca, Laci és Alexandra (anyu nővére, párja és unokájuk). Még szerencse, hogy ennyien voltak, mert így elszórakoztattak minket amíg vártunk a fuvarosainkra (Judit és Jimmyke). Ők még a mi késésünket is felülmúlták + 40 perccel. Engem nem zavart, mert jó volt anyuékkal meg mindenkivel találkozni, beszélgetni és olyan jó volt végre Fannikát élőben látni, hogy mennyit nőtt!!! (Fannika Sárika 3 hónappal fiatalabb unokahuga). Na de Barnabás nem volt olyan higgadt, mint én. Ő nagyon mérges volt. Főleg amikor meglátta, hogy a gyerekülés nem volt berakva rendesen, csak be volt "lökve" a hátsó ülésre. Mondjuk ebben igaza volt,hogy lehet, hogy jobb lett volna, ha nem kell a hulla fáradt gyerekkel a jéghideg szélben ácsorogni a 800 ft/óra fizetős parkolóban, amíg ő minden használati utasítás nélkül próbálja emlékezetből, szabályosan rögzíteni a gyerekülést. Mert ugye, mégis csak autópályán megyünk haza. No mindegy. Mérgelődés, veszekedés, káromkodás. Közben Sárika sír, mert fázik, nem érti, hogy miért vagyunk mérgesek és egy idegen autóba próbáljuk betuszkolni. Na ez a része kimaradhatott volna. Welcome itthon!
Itthon az egyik barátnőm
Sárika teljesen kész volt a környezet változástól és az időeltolódástól. A lakástól félt. Illetve a zajoktól. Amerikában egy csöndes utcában laktunk, ahol csak az járt, akinek arra volt dolga. Tatán a városközpontban lakunk egy főút mellett, egy templommal szemben és a tatai Harnagláb szomszédságában. A főúton éjjel- nappal kocsik jönnek-mennek, a templomban harangoznak (ez Amerikában nem divat), a Harangláb pedig óránként zenél. Mindentől sokkot kapott. Az első 3 napban le sem lehetett tenni az ölemből. Az éjszaka közepén mindig felkelt és menni akart játszani, majd zokogva Móricot és a mókusokat kereste. Na ekkor már én is sírtam, annyira sajnáltam szegénykémet. Az első éjszaka hajnal 4-kor aludtunk el, de úgy, hogy ki kellett jönni a nappaliba és ott elringattam úgy, mint amikor újszülött volt. Másnap már nem kísérleteztem semmi más módszerrel, egyből ezt vetettem be. Akkor már 2-kor elaludtunk. A 3. éjszaka is ki kellett jönni egy kicsit, de akkor már elég hamar elaludt.
Utána már indultunk a nagy családi, karácsonyi turnéra, ahol meglepő módon mindenhol teljesen otthonosan érezte magát. Mindenkivel óriási haverok lettek! Fannikával annyira édesek voltak! Hát arról oldalakat tudnék írni! :) Amikor majd, egy hét múlva hazajöttünk, megint kezdődött a rettegés mindentől. Ahogy beléptünk az ajtón, már sírt és mondta, hogy bimm-bamm (a templom harang). De szép lassan megszokta a lakást. Az új játékai sokat segítettek ebben! És egyből bele vettettük magunkat az itthoni babás életbe. Kerekítő, babahordozó klub, szülinapi partik, stb. Ezeket nagyon élvezi Sárika! Sétálni is nagyon szeret. A Cseke tónál mindig figyeljük a kacsákat, meg etetjük is őket. Ez nagyon jó kis móka! Szerintem mára már teljesen aklimatizálódott. Már itthon is újra, kis boldog manócska!!! :)
Na Frankfurtban ismét nem csalódtunk! Senki nem tudott semmit, sehol semmi info a mi gépünkről. Aztán végre nagy nehezen kaptunk segítséget, hogy melyik terminálból, hányas kaputól indul majd a Budapesti gép. Mihelyst megérkezett a személyzet, el is kértük a jegyeinket és mondták, hogy igen, innen indul a gép! Le is telepedtünk oda. Ettünk, ittunk arany árban, majd Sárika bealudt. Illetve beájult. Szegénykém nagyon fáradt volt már.
Az idő közeledtével az kicsit gyanús volt, hogy nincs egy magyar sem körülöttünk. Mondtam is a Barnabásnak, hogy menjen már oda személyzethez és kérdezze meg őket, vagy nézze meg az információs táblát, hogy tutira innen indul a gépünk? Persze, hogy nem! Az volt a szerencse, hogy még volt időnk, illetve, hogy csak 3 kapuval arrébb kellett mennünk. Átcuccolás. Sárika fel sem ébredt. Na itt már tele volt magyarral a várakozó. Persze itt már volt egy kis csúszás, mert a gépünk késve érkezett, így késve is indultunk (csak 20 percet késtünk). Haza felé én is és Sárika is aludtunk.
Ferihegyen, azaz, a Liszt Ferenc reptéren, csodák csodájára minden csomagunk épségben megvolt! Kisebb fogadóbizottság jött elénk: Anyu, sógornőm (Annamária) és Fannika, Maca, Laci és Alexandra (anyu nővére, párja és unokájuk). Még szerencse, hogy ennyien voltak, mert így elszórakoztattak minket amíg vártunk a fuvarosainkra (Judit és Jimmyke). Ők még a mi késésünket is felülmúlták + 40 perccel. Engem nem zavart, mert jó volt anyuékkal meg mindenkivel találkozni, beszélgetni és olyan jó volt végre Fannikát élőben látni, hogy mennyit nőtt!!! (Fannika Sárika 3 hónappal fiatalabb unokahuga). Na de Barnabás nem volt olyan higgadt, mint én. Ő nagyon mérges volt. Főleg amikor meglátta, hogy a gyerekülés nem volt berakva rendesen, csak be volt "lökve" a hátsó ülésre. Mondjuk ebben igaza volt,hogy lehet, hogy jobb lett volna, ha nem kell a hulla fáradt gyerekkel a jéghideg szélben ácsorogni a 800 ft/óra fizetős parkolóban, amíg ő minden használati utasítás nélkül próbálja emlékezetből, szabályosan rögzíteni a gyerekülést. Mert ugye, mégis csak autópályán megyünk haza. No mindegy. Mérgelődés, veszekedés, káromkodás. Közben Sárika sír, mert fázik, nem érti, hogy miért vagyunk mérgesek és egy idegen autóba próbáljuk betuszkolni. Na ez a része kimaradhatott volna. Welcome itthon!
Itthon az egyik barátnőm
Sárika teljesen kész volt a környezet változástól és az időeltolódástól. A lakástól félt. Illetve a zajoktól. Amerikában egy csöndes utcában laktunk, ahol csak az járt, akinek arra volt dolga. Tatán a városközpontban lakunk egy főút mellett, egy templommal szemben és a tatai Harnagláb szomszédságában. A főúton éjjel- nappal kocsik jönnek-mennek, a templomban harangoznak (ez Amerikában nem divat), a Harangláb pedig óránként zenél. Mindentől sokkot kapott. Az első 3 napban le sem lehetett tenni az ölemből. Az éjszaka közepén mindig felkelt és menni akart játszani, majd zokogva Móricot és a mókusokat kereste. Na ekkor már én is sírtam, annyira sajnáltam szegénykémet. Az első éjszaka hajnal 4-kor aludtunk el, de úgy, hogy ki kellett jönni a nappaliba és ott elringattam úgy, mint amikor újszülött volt. Másnap már nem kísérleteztem semmi más módszerrel, egyből ezt vetettem be. Akkor már 2-kor elaludtunk. A 3. éjszaka is ki kellett jönni egy kicsit, de akkor már elég hamar elaludt.
Utána már indultunk a nagy családi, karácsonyi turnéra, ahol meglepő módon mindenhol teljesen otthonosan érezte magát. Mindenkivel óriási haverok lettek! Fannikával annyira édesek voltak! Hát arról oldalakat tudnék írni! :) Amikor majd, egy hét múlva hazajöttünk, megint kezdődött a rettegés mindentől. Ahogy beléptünk az ajtón, már sírt és mondta, hogy bimm-bamm (a templom harang). De szép lassan megszokta a lakást. Az új játékai sokat segítettek ebben! És egyből bele vettettük magunkat az itthoni babás életbe. Kerekítő, babahordozó klub, szülinapi partik, stb. Ezeket nagyon élvezi Sárika! Sétálni is nagyon szeret. A Cseke tónál mindig figyeljük a kacsákat, meg etetjük is őket. Ez nagyon jó kis móka! Szerintem mára már teljesen aklimatizálódott. Már itthon is újra, kis boldog manócska!!! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése