Úton hazafelé

Kicsit késve írom az utolsó bejegyzést, mert 

1.: Welcome in Hungary, azaz 3 hétig nem volt netünk!!!

2.: Semmire nincs időm... (és ezzel el is árultam azt a titkot, hogy a blog írás számomra befejeződött :(, tényleg nincs rá időm, sorry!)

Na de lássuk a finálét:

Szombaton, december 18-n reggel 3/4 9-kor indultunk Misiéktől a reptérre. Ja, hogy ne legyen egyszerű, előző nap Misi is benyelte a hányós, fosós betegséget, természetesen lázzal együtt, így péntek este még Barnabás tett néhány sikertelen kísérletet arra, hogy szerezzen valaki fuvarost, aki őt és a csomagokat ki tudná vinni a reptérre (mert, ugye, Sárikát és engem Alexandra vitt ki), de senki nem volt szabad. Így Misi korán ágyba lett parancsolva Alexandra által :), plusz adtunk neki még az én orvosságaimból, amit a hányás, fosásra kaptam, és ezek használtak. Másnap már kutya baja sem volt. Talán jobb is volt ez így, mert más esetben, szerintem, nem kicsit leittasodtak volna Barnabással a nagy búcsúzkodás közepette. Így apa megúszta az utat másnaposság nélkül! :) 

Szóval reggel megindult a menet Kansas City reptérre. Bő 3 órát számoltunk a becsekkolásra, mivel rengeteg csomagunk volt, és látva Pécsváradyék esetét, biztosra mentünk. Nekünk hála égnek semmi gubanc nem volt. Apa karácsonyra kapott hal mérlege is pontosnak bizonyult, mert egyik csomagunk sem volt túlsúlyos! 

Idővel nagyon jól álltunk ezért Alexandráékkal beültünk egy búcsú kávézásra a Starbucks-ba. Ez volt a 2. és utolsó alkalom, hogy ebbe a kávézó láncba mentem, nem csak amiatt, hogy itthon nincs ilyen, ha lenne sem mennék. Borzasztó a kávéjuk! De az Amcsik oda vannak érte. Hát igyák csak!

Igazából semmi különös érzés nem keringett bennem az utazással és a búcsúzással kapcsolatban. Ám amikor eljött a becsekkolás ideje és el kellett búcsúzni Alexandrától, na akkor jött a bőgés! :) A pasiknak meg a röhögés. Persze rajtunk... Húúú, tényleg nagyon rossz volt elválni tőlük! Bőgve mentem végig a biztonsági vizsgálaton is. :)

Aztán a jól ismert várakozás. Rajtunk kívül még másik 2 külföldi is várakozott abban a terminálban. 

Sárika tök jól el volt. Rohangált össze-vissza, mindenkihez odament, haverkodott.

A gépünk Washingtonba időben indult és időben is érkezett. Semmi különös nem volt az út alatt. Hacsak nem annyi, hogy megtudtam, hogy nem csak 40 percünk, hanem 1 óra 20 percünk van az átszállásra! Ez jól jött, mert elfelejtettünk szendvicseket csomagolni az útra és a Kansas-i reptéren nagyon szegényes a kínálat. Ja, csak a gépen tudtuk meg, hogy melyik terminálba megy és honnan indul a gépünk, de egyrészt közel is volt a kettő egymáshoz, másrészt volt bőven időnk, így ez sem volt gond. Washingtonban megebédeltünk a reptéren, majd elkezdődött a beszállás. Hála égnek a mi kategóriánkban a gyerekesekkel kezdték, így elég hamar felmehettünk a gépre. Most a bal oldali ablak melletti sorban volt a helyünk, egész közel a WC-khez. De ez most jobb gép volt, mint amivel jöttünk, mert ezen minden ülés hátulján volt egy kis monitor és ezen lehetett mozizni. Volt egy csomó csatorna, mindenki ki tudta választani a magának valót. Ugye Sárika nem sokat aludt, ezért már alig vártam, hogy felszálljunk és elaludjon, mivel a mi időnk szerint hajnal 1-kor fogunk landolni Frankfurtban. A vacsora után le is kapcsolták a villanyokat, de Sárika nagyon izgatott volt még így is, gondoltam mozizunk egy kicsit, hátha attól bealszik. Aha! Pont az Oroszlánkirályt vetítették a mese csatornán. Sárika roppant boldogan sorolta az általa ismert állatok nevét. Persze ezt hangosan kacagva, kiabálva. Hát a környékünkön senki nem tudott aludni... :) De ő sem. Már végignéztük a mesét és még mindig pörgött. Utána azért már elfáradt és próbált aludni, de szegénykém nem nagyon tudott. Kb. 20 percenként felkelt. Így én semmit nem aludtam. Frankfurtba 40 perccel előbb érkeztünk. Hurrá! +40 perc várakozás a meglévő 5 órához! :)
Na Frankfurtban ismét nem csalódtunk! Senki nem tudott semmit, sehol semmi info a mi gépünkről. Aztán végre nagy nehezen kaptunk segítséget, hogy melyik terminálból, hányas kaputól indul majd a Budapesti gép. Mihelyst megérkezett a személyzet, el is kértük a jegyeinket és mondták, hogy igen, innen indul a gép! Le is telepedtünk oda. Ettünk, ittunk arany árban, majd Sárika bealudt. Illetve beájult. Szegénykém nagyon fáradt volt már.
Az idő közeledtével az kicsit gyanús volt, hogy nincs egy magyar sem körülöttünk. Mondtam is a Barnabásnak, hogy menjen már oda személyzethez és kérdezze meg őket, vagy nézze meg az információs táblát, hogy tutira innen indul a gépünk? Persze, hogy nem! Az volt a szerencse, hogy még volt időnk, illetve, hogy csak 3 kapuval arrébb kellett mennünk. Átcuccolás. Sárika fel sem ébredt. Na itt már tele volt magyarral a várakozó. Persze itt már volt egy kis csúszás, mert a gépünk késve érkezett, így késve is indultunk (csak 20 percet késtünk). Haza felé én is és Sárika is aludtunk.

Ferihegyen, azaz, a Liszt Ferenc reptéren, csodák csodájára minden csomagunk épségben megvolt! Kisebb fogadóbizottság jött elénk: Anyu, sógornőm (Annamária) és Fannika, Maca, Laci és Alexandra (anyu nővére, párja és unokájuk). Még szerencse, hogy ennyien voltak, mert így elszórakoztattak minket amíg vártunk a fuvarosainkra (Judit és Jimmyke). Ők még a mi késésünket is felülmúlták + 40 perccel. Engem nem zavart, mert jó volt anyuékkal meg mindenkivel találkozni, beszélgetni és olyan jó volt végre Fannikát élőben látni, hogy mennyit nőtt!!! (Fannika Sárika 3 hónappal fiatalabb unokahuga). Na de Barnabás nem volt olyan higgadt, mint én. Ő nagyon mérges volt. Főleg amikor meglátta, hogy a gyerekülés nem volt berakva rendesen, csak be volt "lökve" a hátsó ülésre. Mondjuk ebben igaza volt,hogy lehet, hogy jobb lett volna, ha nem kell a hulla fáradt gyerekkel a jéghideg szélben ácsorogni a 800 ft/óra fizetős parkolóban, amíg ő minden használati utasítás nélkül próbálja emlékezetből, szabályosan rögzíteni a gyerekülést. Mert ugye, mégis csak autópályán megyünk haza. No mindegy. Mérgelődés, veszekedés, káromkodás. Közben Sárika sír, mert fázik, nem érti, hogy miért vagyunk mérgesek és egy idegen autóba próbáljuk betuszkolni. Na ez a része kimaradhatott volna. Welcome itthon!

Itthon az egyik barátnőm

Sárika teljesen kész volt a környezet változástól és az időeltolódástól. A lakástól félt. Illetve a zajoktól. Amerikában egy csöndes utcában laktunk, ahol csak az járt, akinek arra volt dolga. Tatán a városközpontban lakunk egy főút mellett, egy templommal szemben és a tatai Harnagláb szomszédságában. A főúton éjjel- nappal kocsik jönnek-mennek, a templomban harangoznak (ez Amerikában nem divat), a Harangláb pedig óránként zenél. Mindentől sokkot kapott. Az első 3 napban le sem lehetett tenni az ölemből. Az éjszaka közepén mindig felkelt és menni akart játszani, majd zokogva Móricot és a mókusokat kereste. Na ekkor már én is sírtam, annyira sajnáltam szegénykémet. Az első éjszaka hajnal 4-kor aludtunk el, de úgy, hogy ki kellett jönni a nappaliba és ott elringattam úgy, mint amikor újszülött volt. Másnap már nem kísérleteztem semmi más módszerrel, egyből ezt vetettem be. Akkor már 2-kor elaludtunk. A 3. éjszaka is ki kellett jönni egy kicsit, de akkor már elég hamar elaludt.

Utána már indultunk a nagy családi, karácsonyi turnéra, ahol meglepő módon mindenhol teljesen otthonosan érezte magát. Mindenkivel óriási haverok lettek! Fannikával annyira édesek voltak! Hát arról oldalakat tudnék írni! :) Amikor majd, egy hét múlva hazajöttünk, megint kezdődött a rettegés mindentől. Ahogy beléptünk az ajtón, már sírt és mondta, hogy bimm-bamm (a templom harang). De szép lassan megszokta a lakást. Az új játékai sokat segítettek ebben! És egyből bele vettettük magunkat az itthoni babás életbe. Kerekítő, babahordozó klub, szülinapi partik, stb. Ezeket nagyon élvezi Sárika! Sétálni is nagyon szeret. A Cseke tónál mindig figyeljük a kacsákat, meg etetjük is őket. Ez nagyon jó kis móka! Szerintem mára már teljesen aklimatizálódott. Már itthon is újra, kis boldog manócska!!! :)

Az utolsó hét Misiéknél

Húúú, hát ez pikk-pakk elszállt! Mármint ez a hét.

Hétfőn Barnabás leadta a házat minden csont nélkül. Délután eladta a kocsit. Sikeres nap volt! :)

Mi meg egész héten szuperül éreztük magunkat. Alexandra és Misi imádják Sárikát! :) Sárika egész nap foglalkoztatva volt valaki által. Alexandra elképesztően tud bánni a gyerekekkel. Waldorf világban nőtt fel (Waldorf ovi, isi és a szülei is waldorf pedagógusok) és olyan jó kis dolgokat tud se perc alatt gyártani! Sárika szinte minden nap kapott tőle valami rögtönzött játékot, egyszer egy koronát, egyszer egy babát, egy télapót, stb, stb. 

Szerdánként a könyvtárban van 1 órás meseolvasás és foglalkozás gyerekeknek. Eddig soha nem tudtunk elmenni, mert nagyon messze laktunk a könyvtártól, de most kb. 2 percre, konkrétan a könyvtár mellett lakunk, így elmentünk. Szuper jó volt!!! Pont a karácsonyos alkalmat fogtuk ki. Csupa meglepi ért minket. Először is lépten nyomon karácsonyfákba futottunk a könyvtárban. Mindegyiknél megálltunk jó nagyokat csodálkozni. Majd a gyerek teremben, a sok gyerek mellett 2 kutya is volt, mert pont ez a nap volt a kutyák napja. Minden gyerek ostromolta a 2 kutyát, és láss csodát! Sárika is!!! Igaz nem simogatta őket, de ő is mindenhova ment a kutyák után "vau-vau"-zva. Még az sem zavarta, hogy a meseolvasás közben a nagyobbik kutya a lába mellett fekszik!!! :) Biztos közrejátszott az is, hogy a többi gyerek is ott csimpaszkodott a kutyákba és látta, hogy nem bántanak senkit sem.

Amy, Daniel és Mary-Joe is ott voltak, de elég hamar leléptek. Ők is költözködnek, bár nekik egyszerűbb, mert őket költöztetik.

A meseolvasás után meg megérkezett az amerikai télapó segédje egy Elf, aki azért jött, hogy összeírja, hogy ki mit szeretne karácsonyra. Sárikát nem zavarta a zöld-piros Elf jelmez, szerinte maga a Tépotó jött el a könyvtárba. Egyből oda is szaladt hozzá. Ő volt a 2. aki odamehetett a "Tépotóhoz". Az Elf hiába kérdezgette Sárikát, hogy mit szeretne karácsonyra, Sárika pont akkor fedezte fel a játszószőnyegen lévő nyuszit, ezért ott mutogatott a nyuszira és mondta a Tépotóak, hogy "tufi". Így Sárika valószínüleg nyuszit kapna karácsonyra, ha itt maradnánk Amerikában, de kicselezzük ám az amcsikat és holnap hazamegyünk és nyuszi helyett jó kis játékokat fog ám kapni! :)

Minden estre kapott a Tépotótól egy csomagot, benne 2 pipanyalóka, 1-1 gumikacsa, gumitélapó, gumiszarvas és egy télapós kifestő. Húúú, mekkora sikere van ezeknek! :)

Aztán az Elf visszament a gazdájához és mi is hazaindultunk. Útközben ugyanúgy megcsodáltuk a karácsonyfákat.

Csütörtökön volt apa Graduációs ünnepsége. Vagyis csütörtökön a nemzetközieknek volt, pénteken meg mindenkinek.

Persze a családok is jöttek. Majdnem mindenkitől el tudtam búcsúzni. Természetesen voltak sírások, rívások. Mondjuk hozzám senki sem került úgy a közelembe, hogy ennyire fájjon a búcsúzkodás. Jó, biztos az elmúlt időszak pech sorozata is közrejátszott ebben, hogy sehova nem tudtam elmenni, mert általában Sárika mindig akkor betegedett le. De hát ez van.

Apára nagyon büszke vagyok! az osztályában ő lett a legjobb tanuló és az MMAS (ez a plusz iskola az eredeti iskola mellett, ami otthon egyetemi diplomának felel meg!!!) szakdolgozatát felterjesztették a legjobb szakdolgozat címre, de sajna valaki más kapta meg, de akkor is nagyon büszke vagyok Rá!!!

Pénteken a ceremónia után a nemzetköziek összegyűltünk a suli kajáldájában (ami egy pláza gyorsétterem szekciójára emlékeztet) és ott ettünk, ittunk, dumcsiztunk egy utolsót. Majdnem minden nő bőgött (én nem! hahaha!) Én örülök, hogy holnap hazamegyünk! Nekem már nagyon honvágyam van.

Nagyon örülök, hogy ennyi szép élményben részesülhettem, hogy ennyi érdekes embert megismerhettem, de már hiányzik az igazi otthonom, az igazi barátaim, a család, a mindennapjaim. Hosszú volt ez az egy év és nagyon nehéz is. Teljesen magamra maradtam Sárikával, aki az első gyerekünk és vele kapcsolatban, ugye minden újdonság. Sokat volt beteg és otthon tudom, hogy mikor, kihez, hova kell fordulni, de itt ez nem működik. Mindemelett egy hatalmas házat kellett rendbe tartanom, rengeteget reprezentáltunk, rendezvényekre mentünk, utaztunk és amennyire lehetett, próbáltam Barabásnak biztosítani a tanulást. Pfúúú, jó kis hajtás volt ez az egész év mindenkinek!

De holnap lezárul ez is. reggel 9-kor indulunk a reptérre. Mivel sok macera van a sok csomag miatt, 3 órával ott kell lenni indulás előtt. 12:30-kor indulunk Washington DC-be, ott mindössze 40 percünk lesz az átszállásra és még mindig nem tudjuk, hogy hova érkezik és honnan indulunk a gépünk! Washingtonból irány Frankfurt, ahol itteni idő szerint hajnal 1, ottani idő szerint reggel 7-kor landolunk, majd várunk 4-5 órát és csak ezután indul a Budapesti gépünk.

Pfúúú, csak elérjük a Frankfurti gépet...!!!

képekkel majd jövök otthonról!!! :)

Az utolsó hét a házban

A legutolsó hetet már nem töltjük a házunkban, mert vissza kell adni a Housingnak (az a szerv, aki a házak ügyes-bajos dolgaival foglalkozik). Megkaptuk a dátumot, azaz ebbe volt nekünk is döntési jogunk, hogy mikor költözzünk ki. Kaptunk egy listát, hogy milyen állapotban kell a házat visszaadni, ami teljesen egyszerű: minden legyen üres, kivéve azok a dolgok, amik eredetileg is bent voltak és minden legyen tiszta. A tisztasággal nem is volt gond, mert ugye nem evett meg minket a kosz, így csak egy végleges áttörlést kellett csinálni mindenhol, na de a kiürítés... Pfúúú, nem egyszerű 8 bőröndbe bepakolni. Mi még hagyján, de ugye Sárika rengeteget nőtt, rengeteg játékot kapott, otthon meg semmink nincs neki. Hát jött a matekolás, mit hogyan?! felállítottunk egy fontossági sorrendet a dolgaink között és ami befért befért, ami nem az maradt. Sajna nagyon sok mindent itt kellett hagyni. Az összes kinőtt ruhát, bár ezekért nem szakad meg a szívem, mert az itteni mosógép teljesen gallyra vágta őket de persze a kosz az nem jött ki, így elég csúnyák :(. A következő gyerekemre csak akkor adnám rá, ha nagyon meg lennénk szorulva anyagilag. Szóval ezekért nem kár. A saját ruháinkkal is úgy voltunk, hogy amiért nem szakad meg a szívünk, azt inkább a végére hagyjuk és ha befér, befér, ha nem, nem. Egyik sem fért be. de úgy voltunk vele, hogy inkább Sárika játékait visszük haza, mint ezeket. Így 3 nagy zsák ruhát adtunk Tracyn keresztül a templomnak. A menekülteknek nem számít, hogy foltos vagy szakadt.

Hogy ne legyen csont nélküli a pakolás sem, nyáron a Lufthansa változtatott a csomag méreteken, így a nagy katonai ládák már nem kompatibilisek. Pedig már vettünk 4-et, de hála égnek minden csont nélkül visszavették a PX-ben. Még számla sem kellett hozzá! Itt amúgy mindig mindent visszavesznek 90 napon belül. Jó, máskor kell a számla, de nem kérdezik, hogy miért vittem vissza. Egyszerűen csak visszautalják a pénzt és kész!

A nagy ládák helyett vettünk 2 bőröndöt és 2 kis ládát. Na de ezekbe kevesebb cucc fér! Kilóra jók vagyunk, csak a hely... Na erre is találtunk egy jó megoldást: vákumzsákok. Beletesszük a ruhákat, lezárjuk és egy erre alkalmas nyíláson porszívóval kiszívjuk a levegőt. Az eredmény fele akkora ruhaköteg. Na így már sokkal könnyebb pakolni!

Egész héten ment a pakolás, szortírozás. Hála égnek januárban jön ki egy Magyar család, akikkel már felvettük a kapcsolatot (szia Kirli :) így nagyon sok mindent nem kell kidobni! Misiék bevállalták, hogy tárolhatjuk ezeket a cuccokat náluk amíg ki nem utaznak az újak.

Ja Misiék azt is bevállalták, hogy hozzájuk költözzünk az utolsó héten, ne a hotelba! :) Ez nagy segítség, mert a hotelt átépítették és most már nincs főzési lehetőség. Így nem kell egy hétig gyorsbüfékben élnünk.

Az utolsó hétvégére volt 2 programunk is: Julie és Sophie szülinapi partija, aminek 9 körül vége és aki akar mehet a helyi szalonba bulizni. Mi ezután a szokásos utca grillpartira voltunk hivatalosak, ami most, hogy már beköszöntöttek a kemény mínuszok, Al házában került megrendezésre és ez a MI búcsúbulink volt!!!

De hogy ne okozzon túl nagy fejtörést, hogy hogy lépjünk le időben Julie-ék partijáról, ja és  hogy ne legyen egyszerű az utolsó 2 napunk, amikor, ugye a legnagyobb a káosz, Sárika megint összeszedet valami hányós, lázas betegséget. Így anya szépen otthon maradt Sárikával és csak apa ment el felköszönteni a 2 lányt, majd jött is haza. Gyorsan átvitte Al-éknek a szokásos,nagy adag gulyást, aztán hazajött és én is átmentem elbúcsúzni mindenkitől. Húúú, hát elég nehéz volt. Lívia és az anyukája sírtak is és még Al szeme is könnyes volt!!! Mondtam nekik, hogy ne sírjanak, mert én is sírni fogok! :)

Julie-ék bulija után Ulrikáék is eljöttek ebbe a búcsúbuliba. Én pont akkor voltam ott. Hát látni kellett volna Ulrika arcát amikor meglátott. Nem értette, hogy ide miért mentem el és Julie-ék bulijába miért nem. Hiába magyaráztam, hogy Sárika most aludt el és csak átugrottam elköszönni mindenkitől... láttam rajta, hogy nem érti, ezért nem is erőlködtem. Neki a partizás és utazás a legfontosabb, nekem a gyerekem. 2 külön világ soha nem fogja egymást megérteni. Én sem értem őt! ;)

Ezután haza is mentem és Barnabás visszament még egy kicsit bulizni. 

Mosni már csak Misiéknél akartam de a hányásos cuccokat nem akartam odavinni, de már a mosószerem is elfogyott, így másnap reggel Tracytől kértem egy kis mosószert és tőle is elbúcsúztam. Ő is nagyon szomorú volt, hogy elmegyünk. Ő nagyon sokat segített nekem. Tőle volt kölcsönbe a babahinta, ami a verandán lógott, mindig szólt, ha jótékonysági csere-bere volt a templomba. Csomó játékot és ruhát tudtam így szerezni Sárikának. Meg nagyon kedves, aranyos, segítőkész teremtés. Ő is hiányozni fog.

Aztán eljött a nagy nap. Misiék megérkeztek időre és elkezdték kiüríteni a cuccainkat. párszor fordulniuk kellett, mire mindent átvittünk. 

Bármennyire is nem szerettem ezt a házat, azért kicsit fájt szívem, amikor végleg elhagytuk. Csak itt éltünk 1 évig. Sárika itt kezdett el mászni, beszélni, menni. Nagyon sok szép emlék fűződik ide. És magát az utcát és a környéket viszont nagyon szerettem. Csendes, nyugodt, nagy játszótérrel... haj, haj, de már vége!

Christmas at Resurrection

Még a legelső tóparti hétvégén Nila mesélt nekem egy Adventi előadásról, amit a templomuk szokott minden évben megrendezni és ők is mindig szerepelnek benne a szamarukkal. Már akkor is mondta, hogy szeretne minket meghívni az egyik előadásra, természetesen igent mondtam. 

Azóta már többször is szóba került ez az előadás és minden alkalommal elmondta Nila, hogy fix-re kéne mondanunk, mert nagyon nehéz rá jegyet szerezni, mert évente csak 4 előadás és olyan nagy sikere van, hogy  általában teltházas.

Az OK, hogy az Amerikaiak nagyon nagy hívők, pláne itt Kansas környékén, ahol minden 5. épület egy templom (és ez nem vicc!!!), és ezeket a templomokat adományokból tartják fent. És nem kis rozoga épületekről van szó, hanem modern, szuper jó épületek. Nilaék temploma pl. közel 3000 fő befogadására képes. Na de egy Adventi előadás ekkora siker legyen???

Már eleve ez felkeltette a kíváncsiságomat!

A Thanksgiving vacsorán le is pontosítottunk mindent. Nila még sofőrt is szerzett nekünk, ha esetleg időközben eladnánk a kocsinkat. na de erre még nem került sor, így önerőből mentünk. Megkaptuk a templom címét és az időpontot. 7:30-kor kezdés. Este!!! Első reakciómból irtam is Nila-nak, hogy na ez nem biztos, hogy menni fog, mert ugye Sárikának ilyenkor lövik a pizsit és szerintem nagy balhé is esedékes, stb, stb. De Nila teljesen megnyugtatott, hogy ne aggódjak, rengeteg gyerek szokott jönni megnézni, mert gyerekek is szerepelnek benne és van egy "Crying room" ahová elvonulhatok szoptatni és onnan is tudom nézni az előadást. No ez nem hangzott rosszul. Leszámítva az oda-vissza út esedékes balhéját, azt mondtam, hogy próbáljuk meg! Nila megvette a jegyeket. 

Időközben apának eszébe jutott, hogy PONT aznap van a nemzetköziek által szervezett búcsú buli. Na pufff! Most akkor mi legyen? Mivel a buli ismét "No children please" és Nila már megvette a jegyeket, egyértelmű, hogy én és Sárika megyünk a templomba. Barnabás 2 napot hezitált, hogy mit csináljon, végül úgy döntött, hogy neki sincs senki olyan ebben a nemzetközi brigádban, akivel életre szóló barátságot kötött volna, ezért inkább ő is a templomot választotta.

Útközben még beugrottunk a Legendsbe egy kis utolsó shoppingra, majd egy Mekiben vacsiztunk, ahol Sárika legnagyobb örömére volt játszóház. Hát nehéz volt onnan elrángatni. Eztán az egész utat végigüvöltötte, de úgy torkaszakadtából. Majd bealudt. Mivel korábban értünk oda, inkább kint maradtunk a kocsiban, és hagytuk aludni. Közben azon töprengtem, hogy vajon jó ötlet volt-e elfogadni a meghívást? Ja közben próbáltuk megtalálni, hogy hova is kell menünk, mert ez a templom egy hatalmas területen lévő épületkomplexum. Szerencsére voltak forgalom irányítók, akik az előadásra érkezőket terelgették. Amint felkelt Sárika, bementünk. Hát ilyen templomot sem láttam még! Mint egy pláza. Ajándék boltok, asztalok, ahol az ingyen sütit és kávét lehetett elfogyasztani. Volt több karácsonyfa is, aminek Sárika nagyon örült, de a fő attrakció a 3 Télapó volt,a kik a gyerekeknek osztogattak mini pipa cukrokat. Sárika is kapott (amit apa evett meg :) de Sárikának nem ez volt a lényeg, hanem maga a "Tépotó". Mind a háromhoz odamentünk (neeeem! Nem kértünk cukrot mindegyiktől! :) és Sárika mindig a Tépotókat kereste.

A 3 karácsonyfa közül nekem az angyalkás fa tetszett a legjobban. Ez egy hatalmas fa volt és csak angyalkás díszek voltak rajta. Volt papír angyalka, horgolt angyalka, csir-csáré arany angyalka, szóval minden féle.

Nilaékkal nem tudtunk találkozni, mert ők az előadásra készültek.

Amikor be lehetett menni az előadó terembe, akkor egyből bementünk, hogy megérdeklődjük, hogy hol van az a "Crying room". Mindenki tudta, hogy mit keresünk és készségesen oda is vezettek minket.

na de itt álljunk meg egy szóra. Maga az előadóterem az a helyiség, ahol az Isten tiszteletek is zajlanak. Hát ennek semmi köze az európai templomokhoz. Ez inkább egy hiper-szuper mini arénára hasonlított. Mit mini! A több ezer fős kapacitású az nem mini! :) Az ülések kisebb blokkokra voltak osztva, úgy kb. 10 soronként volt egy nagyobb közlekedő folyosó és ugyanígy az oszlopokban is, csak itt számot nem tudnék mondani, mert az ülések legyező alakban követték a félkör alakú színpadot. Ja a színpadon a háttérben már ott voltak a zenészek és egy hatalmas kórus.

A crying room egy, a nézőtérről leválasztott helyiség, ahol egy hatalmas ablakon keresztül nézheti az anyuka az előadást miközben szoptat vagy etet vagy ringat, stb. A berendezése egyszerű: kb. 10 hintafotel úgy elrendezve, hogy ha mind használatban is van, akkor is mindenki lássa az előadást! 

Ezek után megnyugodtam! :) Bármi lesz is, nem lesz gond!

A helyünk is kb. 10 méterre volt a Crying roomtól Nila mindenre gondolt! :)

Amíg el nem kezdődött a műsor, Sárikával megnéztük a nézőtéri karácsonyfákat. Ezek is nagyon tetszettek. Semmi más nem volt rajtuk, csak sima hófehér filcből kivágott figurák, amiket vagy arany filccel vagy arany gyöngyökkel díszítettek. A legtöbbjük vallási motívum volt. Sárika örömmel fedezte fel a madarat, a halat, a királylány koronáját, a bárányt, a pillangót.

Majd elkezdődött az előadás. Az egészet a lelkészük (vagy hogy hívják a Baptisták ilyenjét???) nyitotta meg, volt közös imádkozás és Sárika nagyon szépen imádkozott. Mondta is a végén, hogy ámin :).
Az előadás 2 részből állt, az első egy kislányról szól, akinek meghalt az anyukája és utálja a karácsonyt és mindig összeveszik az apukájával és egyszer elment egy templomba, ahol az angyalok "elhozták" neki az anyukáját. A kislány nem látta, nem hallotta az anyukáját, csak sugallta neki, hogy mennyire fontos a hit és ha hinni fog, akkor minden másképp lesz. És onnantól kezdve minden megváltozott.
Sárika tejesen le volt nyűgözve a darabtól! Főleg azért, mert a színészek ott mozogtak a nézőtéri sorok között és mi ugye pont egy szélen ültünk, ezért a Télapó is odajött Sárikához Merry Christmas-t kívánni és az angyalok is ott táncoltak mellettünk. Na ez volt a leg megfogóbb
Tényleg nagyon fantasztikusan volt megrendezve az egész. Olyan volt, mint egy musical, végig csak énekeltek, táncoltak.
Aztán volt egy szünet, miközben Nila megjelent jelmezben és bevitt minket a színfalak mögé. Nagyon sok embernek bemutatott minket. Barnabás jó sokat beszélgetett a darab kitalálójával és rendezőjével. Megtudtuk, hogy már 10 éve, minden évben megy ez az előadás és mindig hatalmas siker. A táncosokon kívül mindenki a hitközösség tagja, nem profi színészek! És teljesen önkéntesen vesznek részt az előadásban.
Ja és Sárika találkozhatott az egyik angyallal! :)
Szünet után egy Betlehemi jelenetet feldolgozását láthattuk. ebben szerepelt Nila és a szamaruk. Nila a nézők között vezetgette a szamarát (természetesen mellettünk is eljött) amin később Máriát vitték a jászolhoz.
Ez a darab is nagyon jól volt megrendezve, de ennél már nyűglődött Sárika, mert ez már elég későn volt. A Crying roomt nem kellett használni, mert a nézőtéren elég sötét volt, így ott szopiztattam. Ettől megnyugodott.
Haza felé végig aludta az utat és jó nagyokat horkolt. :)

Nem tudom, hogy milyen lehetett a búcsúbuli, de ezt kár lett volna kihagyni. Ez tényleg egy életre szóló élmény volt!

Ja sajna nem lehetett képeket készíteni az előadás alatt, így be sem vittük a kamerát.

Karácsonyi Coffee Morning

Újra egy rendhagyó Coffee Morning. Ezt a nyári csapat feleségei szervezték és mindenkit meghívtak közölünk is, egy utolsó össsznépi találkozásra és ajándékozásra. Nagyon szép gesztus volt ez tőlük!

A meghívóban írták, hogy mindenki hozzon 1 dollárt, ebből vették az ajándékokat.

Rengetegen voltunk, de sajnos a mi csapatunkból összesen 6-an voltunk ott. Hát ez elég gáz! De hát szégyenkezzenek azok, akik nem jöttek el!

Miután kicsacsogtuk magunkat, mindenki bedobta az 1 dollárt és kapott egy sorszámot, majd amikor mindenkinek ki lett osztva a száma, elkezdődött az ajándékosztás. Sorsolásos módszerrel kaptuk meg az ajikat. Általában vagy bögre vagy illatgyertya volt a kis csomagokban, amiket előre becsomagolva, a kandalló elé, egy nagy kupacba raktak a hölgyek. 

Az ajándékozás után mindenki szélnek eredet, nem úgy, mint a mi Coffee Morningjainkon, hogy még délután is ott ülnek és nem zavarja őket, ha pl. Sárika már az ölemben alszik... Na de már mindegy. Vége van ennek is. 

Kansas Chiefs

Nagy őrület volt a bázison a hétvégén! A kansas Chiefs amerikai futball csapat dedikált a PX-ben!

Tanácsadó ebéd + a sosem látott szponzoraink

Apa kapott egy emailt az iskolától, hogy van itt egy Amerikai illető, aki sok évet töltött Magyarországon tanácsadóként és szeretne velünk találkozni egy kötetlen beszélgetésre. Természetesen meghívtuk hozzánk egy vacsorára.

A megbeszélt időre sajnos összejött neki valami (konkrétan lerobbant a kocsija) ezért áttetük a találkozót egy vasárnapi ebédre. 

A gulyás megint kötelező volt, mert amint megemlítetük a vacsora szót, egyből mondta, hogy Óóóóó, milyen rég nem evett igazi jó, Magyar gulyást! A másodikat már beújítottam a szokásos helyett. Igaz vasárnapi ebéd feeling: rántott hús, rántott zöldségek, krumplipüré, ubisali. Nyami-nyami! :) A tanácsadó úrnak is nagyon ízlett.

Nagyon szimpatikus és teljesen kétlábbal a földön álló jelenség volt. Először kicsit aggódtam, hogy ajaj, ez valami nagy ember lesz, de, ha az is, nem éreztette velünk. 

Nagyon sokat tud Magyarországról, mind politikailag, mind történelmileg. Rengeteget utazott, ismeri minden fő részét az országnak. És nagyon pozitívan vélekedett a Magyarokról! Hát akkor nem lehetünk egy olyan szörnyű nemzet, ha ennyi külföldinek mind pozitívvéleménye van rólunk, mármint Magyarokról! Persze vannak kivételek (pl. szomszédok...) de ezek csak emberi hiányosságokon alapuló "ellenségeskedések". 

A végén úgy váltunk el, hogy mindketten meg invitáltuk egymást, ha a jövőben mi jövünk, vagy ha ő jön látogatóba... Úgy legyen!!! :)

Ééééééééés világtrakcióóóóóó!!! A sosem látott szponzoraink eljöttek ma hozzánk! Na, jó, a legelején,a mikor megérkeztünk, akkor találkoztunk velük, és Joel segített a kocsivásárlásban, ja és Valentin napra és Húsvétra kaptunk tőlük egy képeslapot! Ennyi volt az összes kapcsolatunk. Pedig egyszer még vacsorára is meghívtuk őket emailban (3 email címre küldtem el a meghívást), de még válasz sem jött rá. 

A legutóbbi eseményen, ahová apa Nila-ékkal ment (ez egy közös "köszönjük a szponzorok mukáját" fogadás volt), ők is ott voltak. Barnabás jót röhögött, mert mondta, hogy látta rajtuk, hogy milyen kellemetlenül érezték magukat, amikor a megnyitón köszöntet mondtak a szponzoroknak és fel kellett állniuk és mindenki tapsolt nekik. Ja és Nilaék egész este a közös élményeinket mesélték nekik. (gonoszan vigyorgós szmájli) 

Én nem érzem úgy, hogy hiányoztak nekem az 1 év alatt. Gondolom mi sem nekik. csak akkor miért válanak szponzorságot? Mi szerencsések voltuk, mert Nila-ék szerintem az egyik legjobb szponzor család (a többi nemzetközi család beszámolóival összehasonlítva őket) és Jan és Dean is sok programot csinált nekünk. Jó, ezekre többnyire csak Barnabás tudott elmenni, mert rengeteg baseball-, meg amerikai futball meccsekre vettek jegyeket. Apa nagyon élvezte őket! :)

Na de mi van akkor, ha valaki 3 ilyen szponzort fog ki? Szívás!